Magyar költők versei

Reményik Sándor

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.

Reményik Sándor

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:

József Attila

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Füle Lajos

"Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra
      kényszerít, menj el vele kettőre." Máté 5,41
 
A második mérföld viszi

Dénes Ferenc

Én erőtelen vagyok Istenem.
Karom lankadt, életem gyenge.
Nem tudom harcomat megharcolni,
Munkám nem megy ahogy kellene.

Babits Mihály

Ki minden fénynek Atyja vagy
és a napokra fényt derítsz,
s az ős-fény kezdetével e
világnak adtál kezdetet,

Antal Ferenc

Feladata:
mozdulatlan állni
és az irányt mutatni.
Mutatni akkor is,

Radnóti Miklós

(Sík Sándornak)
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.

Weöres Sándor

Ezentúl hadd maradjak közeledben
bár fátylad elmúlását nem igéred,
csak orkánban felszáradt harmatot
ha két zöld csillagod

Lukátsi Vilma

Elhallgatott a Kiáltó szava,
repedt nádakat ingat a szél,
nem zeng az ének az Olajfák hegyén,
a kerteken fehérlik a dér,

Antal Ferenc

Láttam egy fát,
Magas volt és kopár,
Ágai közt elsurrant
A szellő,

Pete László Miklós

Csak itt szól – legbelül.
Nem ócsárol,
Nem szónokol,
Nem gúnyol,

Gárdonyi Géza

A misén ott volt Ida is,
A szép, halvány jegyzőleány,
S álmodozó éjszemével
Édesdeden nézett reám.

Schvalm Rózsa

Árnyék és fény, félelem és remény,
a nap ragyog, vagy örvény kavarog,
váltakozó az élet színterén,
míg világ a világ, s a föld forog.

Schvalm Rózsa

Szellő űzi a reggel borúját,
az ég könnyázott arcát letörli.
Felragyog a kék, vetve a búját,
napsugárhímes kedvét felölti.