Láttam egy fát,
Magas volt és kopár,
Ágai közt elsurrant
A szellő,
S átröppent felette
A madár.
Szomorú volt a kép,
Kopár fa, levéltelen,
Az élete reménytelen.
A nagy életerdő sűrűjét
Életfák sora tölti be,
Egyik virágba borul,
Másikon már gyümölcs virul.
Egyik zöldell,
Életet lehel,
Másik kopár,
Ó, jaj,
Reá már az elmúlás vár.
Embersorsok erdejében
Élünk mindannyian,
Mert megszülettünk.
S míg itt vagyunk,
Amíg el nem megyünk,
Teremnünk kell, teremnünk.
Talán ma,
Talán holnap,
Amíg el nem megyünk,
Alkotónknak kell
Jó gyümölcsöt teremnünk,
Hogy kopár fák ne legyünk!
Nagyon tetszik, követlek máshol is: