A misén ott volt Ida is,
A szép, halvány jegyzőleány,
S álmodozó éjszemével
Édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
S beáradt a tavaszi fény.
A doktor súg, és megnyomint:
»Egy év múlva meghal szegény.«
Az erdőn át haza kísértem.
Oly halvány volt, hogyan fehér,
Mint a gyönge kis hóvirág,
Mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
Mint maga a szép kikelet,
Mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.
Az erdei fülemile
A bokrok közt dalolgatott,
– Álljunk meg, – szólt. És a szemén,
Mint egy harmat könny csillogott.
– Kis Ida, mért sír? mondja csak.
– Egy mese jutott eszembe,
Egy mese, – szólt mosolyogva –
Hogy a madár leány lelke.
Az útfélen vadrózsa nyílt,
Szólt: – Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
S kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
Megszorította a kezem,
Utána néztem hosszasan,
S nem láttam többé sohasem.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: