Magyar költők versei

Túrmezei Erzsébet

Emlékezem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.

Szilágyi Domokos

Milyen széles az Óceán
annak, ki hazagondol - 
s rossz hír számára mily rövid az út. 
S százszor jajabb annak, ki már-már 

Dsida Jenő

Husvét, husvét! a kábult emberek
harsogva mennek templomi zászlókkal
tüzes-piros nagyszombat alkonyán.
Templomokból kibug az orgona.

Dsida Jenő

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról

Weöres Sándor

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Bódás János

Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.

Ady Endre

(Élek-e én? - éltem-e én?)
Tavasz jön, nagy útra kelek,
Most minden ár elsöpri gátját,
Készítsétek az uti ládát.

Ady Endre

Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam,
Mikor megint vígan szedtem a lábam
S megint nevetett a szemem
S az Élet teljes kórusa

Babits Mihály

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam

Pilinszky János

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,

Márai Sándor

Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek,
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Kosztolányi Dezső

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.

Kosztolányi Dezső

Én félek.
          Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,

Sík Sándor

Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy

Várnai Zseni

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,