Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek,
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?…
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet…”
Az ohiói bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrreni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltasz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod: igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár,
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látni való, untatja a sok alkotmány és pecsét –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippl színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt.
Lehet…
Nagyon tetszik, követlek máshol is: