Köszönöm neked ezt a percet,
én Istenem, hogy víg vagyok,
hogy hó olvad a lágy barázdán,
a mogyoró is bomlik sárgán,
s az égből azúr-illatok
felhője csap szívem tavába
s vitorláit ezernyi cél
hajrázó hittel újra bontja;
mint türelmetlen feslő bodza
melegszem napod fényinél,
és azt hiszem, magamba mentem
szent önzéssel mind a napod:
mert valami pótolhatatlant,
valami nagyot, halhatatlant
kell tenni most míg fény ragyog;
mintha egy boldog titkot várnék –
lám olyan régen állok itt:
nem is tudom már mit akartam,
csak simogatom szent zavarban
az árva bodza ágait…