Lászlóffy Aladár – Keresztalja

Előbb a hegyi kápolnáig,
aztán a falu templomáig,
kéttorony örök irányáig,
hollóéveken által máig,
néha Nagyenyed zárkájáig,
Don-kanyarig, Szibériáig,
s vissza az alvadt városokba,
meghagyott kicsi otthonokba,
rongyszőttes-tiszta tájromokba,
vissza a hajnal-vereckéken,
tűzön-vízen keresztül épen,
mert nem test szerint, csak egy képen,
de makacsul, de mindenképpen,
keresztülszületve egy házon,
keresztülszármazva egy népen,
Uram, nem a te láncod tépem,
nem a gonosznak táncát lépem,
hinni egyedül is hihettem,
de ha már így lett – néped lettem,
ömlök dunákba, csermelyekben,
ösvények medréből csepegve
eljövök mindig ligetedbe,
ott, ahol vagy, te Örök Máshol,
megérkezni a búcsúzásból,
hogy elfogadj és látva lássad:
használlak kortynak és falásnak,
és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…
Netán a sors mindent feléget,
a lenti földön, fellegeken
s a visszanövő rengetegen
már senki nem tud megjelenni
májusi eső verte bókkal,
szél szalagozta lobogókkal
a meg-megújítása végett –
Te ne feledd e szövetséget!

Megosztom másokkal is!

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás