Valakit vártak szomjazottan,
Ezer lélekben vajudott a vágy:
Csak jönne s hozná – oh akárki –
az új igét: a jövendő szavát.
Valamit várt a nép, az Élet
Felhők közül a tengerek felől,
Csodát… Csodát a szürkületbe,
Mi megfoganva, megteremve
Kiválni készült az éj méhiből…
… Lassan kihunyt már mind a mécses,
Egy hárfa pengett messze valahol,
Chedron felől a déli éjbe
Illat ömlött az olajfák alól.
Zengett a dal, az illat áradt,
Sötéten égtek lenn a gyehennák,
S Bethániából jött egy ember
Égő, sugárzó lángszemekkel
A békességes déli éjen át.
Megtelt illattal minden ösvény,
Amerre jött, – már szinte bóditón,
S a fehér város fölött sötéten
Csodásan állt a fekete Cion.
A fehérruhás szelid nagy ember
Érezte, mit a szálló dal dalol,
Úgy rémlett néki, hogy a hárfa
Lelkében zengi. Mártha, Mártha,
S áradt a dal az olajfák alól.
Megtelt a lelke áhitattal
és megfogant a csodás nagy titok:
Itt súgták meg a déli éjben
A pisztáceák meg a jázminok.
Megértette, mi itt vajúdik,
Illatba, dalba bóditón remeg
S másnap sugárzó lángszemekkel
Hirdetni kezdte a nagy ember:
Szeressetek… Szeressetek…
Nagyon tetszik, követlek máshol is: