A legnagyobb művészet tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van ki vádol.
Nem lenni bús, reményvesztett,
csendben viselni a keresztet.
Irigység nélkül nézni végig
mások erős, tevékeny éltit.
Kezed betenni az öledbe
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segítni tudtál régen,
bevallani nyugodtan, szépen,
hogy erre most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett vidáman
Istentől rádszabott igádban.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha azt erősen hisszük,
hogy a teher, mit vinnünk kell
az égi honra készít el.
Ez csak a végső símitás
a régi szíven – semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani,
ezért kell sok harcot vívni
idősen is – míg csendesen
a szív az Úrban megpihen,
s kész vagy az ő kezéből venni
hogy minden Ő – s te nem vagy semmi.
Akkor lelked kegyelmes Atyja
a legszebb munkát is megadja:
Kezed imára kulcsolod,
s ez mindennél drágább dolog.
Áldást kérsz le szeretteidre,
kürülted nagyra és kicsinyre.
S ha majd a végső óra elközelget,
S földi pályád itt bevégezed,
Engedsz a mennyei hívásnak:
„Enyém vagy, jöjj, el nem bocsátlak!“
Nagyon tetszik, követlek máshol is: