Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.
Alattam vizek békés mélyei.
Podgyászom nem sok, ócska, csonka nóták,
Hervadt nyarak fakó emlékei,
Egy vágy, amelyből sosem lett valóság.
Hajómra vártam. Az ezüst kapu
Az örök-utnak szárnyait kitárta:
Hagyj visszanézni, aki hiva-hivsz,
Csak még egyszer, a ködbe hullt világba.
S te összefogtad bünös két kezem,
Szegény podgyászom szines rendbe szedted.
Mesébe szőtted az ezüst kaput,
Az élet ágyát ujra megvetetted.