Zivatar volt. Kemény korbáccsal verte
fekete felhők bús seregét szerte
az esti égen utána a szél.
-Most már nem rezdül sehol falevél
s kiragyognak lassan a csillagok.
Csillagok – Ó, milyen jó is lehet
hűsen ragyogni így minden felett,
oly magasan, hová semmi se ér:
se gyűlölet, se szenny, se genny, se vér,
s nem látni ezt az iszonyú világot,
melyet elborít, mint szörnyű fekély,
a gyűlölet, mely oltárára hágott.
-Jó volna hinni tudni, hogy csak felhő
felettünk ez a borulás s még eljő
a derű s elülnek a viharok:
a düh vihara s a népek szívében
a betlehemi csillag kiragyog.