Mécs László – A habozások hídján…

Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,
s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.

Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja,
gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.

A zűr zenéje mámoros hálóját szőtte, fonta,
s a szívem vergődése már csendesbedett naponta.

A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,
kálváriás halmok felett egy vérző Hold világolt…

Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,
tüzes folyóvá nőtt a bús kálváriák tövében.

A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta),
átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.

A híd ledőlt, magam pedig Szíved felé futottam.
Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.

Most itt vagyok, Tied vagyok… virágos ifjúságom
fáját elhoztam… harmatozd meg vérrel minden ágon.

Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket:
Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.

Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának:
mutasd nekik a sok között az én kálváriámat;

a végtelenben add nekik harmatját égi méznek,
– de villámmal verd őket át, ha egyszer visszanéznek…

Hajnali harangszó, 1923

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás