Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,
s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.
Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja,
gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.
A zűr zenéje mámoros hálóját szőtte, fonta,
s a szívem vergődése már csendesbedett naponta.
A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,
kálváriás halmok felett egy vérző Hold világolt…
Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,
tüzes folyóvá nőtt a bús kálváriák tövében.
A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta),
átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.
A híd ledőlt, magam pedig Szíved felé futottam.
Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.
Most itt vagyok, Tied vagyok… virágos ifjúságom
fáját elhoztam… harmatozd meg vérrel minden ágon.
Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket:
Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.
Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának:
mutasd nekik a sok között az én kálváriámat;
a végtelenben add nekik harmatját égi méznek,
– de villámmal verd őket át, ha egyszer visszanéznek…
Hajnali harangszó, 1923
Nagyon tetszik, követlek máshol is: