Beleforrt lelkembe minden megbántás,
és minden fájdalom mi más emberré tett,
mert a fájdalom volt az, mely szívem mélyéből
kitépett minden érző gyökeret.
Most érzéketlen szívvel élem fáradt napjaim.
Közömbös lett számomra az ősz, a tél, a nyár,
de így legalább nem fáj, ha majd tavasz idején
nem száll vissza fészkére két fehér gólya pár.
Mert ha a szív élve is halottként piheg,
olyan mindegy már, milyen évszak közeleg,
hisz hiába tűzforró az Isten-áldott nyár,
ha legbelül deres-könny harmata száll.