Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.
Ezt dúdolom,
egy téli éjjel dúdolom
s szorítom ájult homlokom.
Mit sírjak én?
E vad kornak mit sírjak én?
Mit jajgassak, mit írjak én?
Száz év se kell,
még annyi se, száz év se kell,
sírunkon a szél énekel.
Ki könnyet ont,
bíbor vért, halvány könnyet ont,
egyforma lesz, mind görbe csont.
A katona,
vidám polgár, bús katona,
nem tudja, mért járt itt, soha.
A versíró,
cenzor, szedő és versíró
aludni fog, s aludni jó.
Menj, árva, zord,
szegény dalom, te árva, zord,
dalold a semmit és a port.
Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.