Egy árva madár ült a téli ágon,
törött szárnyával fázva, árván,
mintha az egész teremtett világon
csak ő ülne itt csendben, némán.
Nem hívta fészek, társa már nem akadt,
csak a dermedt szél zenélt körülötte.
Minden emberi szív zárva maradt,
mint jégbe fagyott vén kút fedele.
Elmentek mellette némán, süketen,
lépésük koppant a fagyott havon,
s ő egyre halkabban, egyre fáradtabban,
rebbent volna nagyon – nagyon.
És ahogy csendben, eltűnt feledésbe,
mint fény, ha kialszik a pusztuló házban,
a bánat vette végső ölelésbe,
elszenderítette gyöngéd halálban.
De ott fenn, túl a messzi fénybe,
hol a szív minden sebe gyógyul,
egy nagy, irgalmas kéz lehajolt érte,
és a fájdalom is lassan fakul.
Most énekel a mennyei kertek ágán,
ahol nincs tél, se hideg éjszakák,
és már nem marad többé árván,
nem lesz többé földi árvaság.