Szerettem nézni az esőt,
hogy issza hő nyáron a föld,
mint lázas száj, repedezett;
szerettem, hogyha úgy esett,
mintha vederből öntenék,
villámlott és dörgött az ég,
féltem, de ha eső esett,
azt néznem olyan jólesett,
hogy a viharral szembeszálltam,
míg el nem állt, ajtóban álltam,
s néztem az égi háborút,
melyben a föld egy hadiút,
holott mihelyt a földre ér,
minden esőcsepp talpra kél;
talpra ugrik, mint égből cseppent,
vagy föld alól bújt hősi nemzet,
millió törpe katona,
s mintha nem is lett vón soha,
meghal fű-, fagyökerekért, állatokért,
emberekért, a föld színén, az ég alatt
élete csak egy pillanat,
de az a pillanat csodás,
isteni önfeláldozás.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: