Most, hogy a földön minden
költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!
Repülök szánkán, csörgő
hit-batáron
és úgy hódolok jászolod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!
Nagy hittel vetek bízó szemeket
Rád
én, szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.
Te nem bántottál soha-soha
engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.
Te nem taszitál el magadtól
távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskoládból.
Csókkal kérdezted: nem vagy-e
beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.
Hát ne legyen most ez a
költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!
Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelid megbocsájtás.
Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,
selyem-papíron aranyos betűk – –
– és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!
Szatmár, 1925. Karácsonyán