Őskezdet óta jár földünk felett
,,sebesen zúgó szélnek zendülése’’,
örök, tisztító, égi lehelet.
Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
megzörgeti a bűnök lakhelyének
hazugságfüggöny-fedte ablakát.
Alant terjengő füstöt szerteűz,
s haldokló, hamvas oltári parázson
színarany fényű lángra kap a tűz.
Az érkezése, útja mély titok.
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
az égbe jutnak halk imáitok.’’
Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
míg minden juhot amaz egy akolba
az egy Pásztorhoz össze nem terel.