Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,
bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,
most nem volna hosszú ez az éj,
szemetrohasztó ez a fal
s az ágyvég ütközőjén se utazna
hazátlanul a lábfej
s talán sötét se volna ennyire –
Ülnék
az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt
dicsőségem magas székében
s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,
sarkantyús madár-sereg,
ejtőernyős lányhajak tapsviharban
és nem szarvazhatna föl senki
roncstelep-agancsokkal,
fejemet se vihetnék országos mulatságba,
mint késsel ékesített
ökörfejet –
S a szép, búgócsiga-esteken
beárnyékolnának a kertek,
a fák küllői
és lenne időm evésre,
ivásra,
meghalásra,
fészket rakni a bazalthegy alá
s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,
bókolva kárörömmel:
jól van, világ! lebegünk, forgunk,
áttetszők vagyunk,
minek is más bizonyság nekünk?
Nagyon tetszik, követlek máshol is: