Szívem fájó és néma volt,
Mint súlyos gránit sziklabolt,
Feküdtek benne mind a holtak;
Reményeim és vágyaim,
Kigúnyolt élet-álmaim,
S szeretteim, kik egykor voltak.
Úgy tudtam, akkor: nincs remény,
S csak vittem némán egyre én
Halottaim e sziklaboltban
Azt hittem, minden elveszett,
Nem nyújtott senki sem kezet,
Árva, koldus és néma voltam.
De akkor jött: Ő; Szent Király
S nagypéntek véres lánginál
Királyból lett koldus-szegény.
Vért izzadott, hogy én ne féljek,
Elhagyatott, hogy én reméljek,
S kereszten halt, hogy éljek én.
Kihűlt testét a néma csendben
A keresztfáról már levettem.
Mint József tette egykoron.
Érintetlen, hűs szikla boltom
És makulátlan tiszta gyolcsom
Ó, nincsen nékem, jól tudom.
De áldok minden mély sebet,
S testét, a megtört, véreset
Magamba zártam mélyen el.
S azóta én Övé vagyok,
Szívemben hét seb ég, ragyog
S felettem húsvét énekel!