Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze tükröd, vesd le álruhád.
nincs menedéked, csak a katakomba.
Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.
Fenn szó vakított, szikkasztott a fény –
zsoltár-fogantatók a hosszu éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.
Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.
Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végitélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: