Bartha Kálmán – Én csak morzsáért nyújtottam kezem

Fájó messzeség, bús magány után,
ma újra rám-leheltél jó Uram;
már szemsugarad játszik utamon,
és szívem táján víg szellő suhan…

Én csak a Remény angyal arcát lestem,
kutattam bomló ködgomoly között,
s ím: – Te léptél ki, Váratlan Csoda! –
(bú-lombjaimra galamb költözött…)

Csak a Reménység rabja vágytam lenni,
száz próba, kín és vergődés között,
nem látásban, csak hitben vágytam járni,
s – ezer szép álmom testbe öltözött!

Én csak morzsáért nyújtottam kezem,
s ím dús asztalod vendége vagyok, –
csak sáfárává vágytam titkaidnak,
s ím útjaid csodája rám ragyog!…

Szigorod vártam, s – Te rám mosolyogtál…
Ütéstől féltem, s – kezed bársonyát
úgy fájt érezni!… – jobban összetört
mint vádló szemek börtön rácson át…

Csak hajnalpírra éhezett szemem,
vakság, rémlátás kínos éjjelén,

Én csak morzsáért nyújtottam kezem –
s – Te fényözönben állottál elém!

E fényözönben megfakult a kín,
szent értelemben állt a lét a múlt,
éreztem lényed átható csodáját,
s a keserűség áldássá virult!

Utamon most a lomb is megcirógat,
és száz kisvirág integet felém.
az emberek vidáman köszöntnek…

Mert találkoztunk Uram Te meg Én!

Csokaly, 1955. július 2-15.