Ólmos, nehéz köd, a föld és az ég
Alaktalan bús szürkeségbe foly;
Fejünk fölött még egy csillag sem ég,
Egy bíztató sugárka sincs sehol.
E földi faj, fényes nyarát leélvén,
A sír felé tart, mert megvénhedett…
Ragyogj le reánk, te áldott, éltető fény,
Megváltó égi szeretet.
A mindenség ezer csodáiból
Hiába int felénk az Alkotó,
Tagadja őt a gőgös földi por,
A percznyi fényében hívalkodó.
Erős anyagból gyúr bálványt magának,
Istennek tartja a vak végzetet…
Oh gyújtsd ki lángját a hit csillagának,
Megváltó égi szeretet.
E nemzedék, mely gőgösen tagad
S túl ez arasznyi léten mit se vár,
Érezve rög-voltát, röghöz tapad,
Önző, irigy, lelketlen és sivár.
A percz övé, mohón üríti kelyhét,
A salakos, de habzó serleget.
Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét,
Megváltó égi szeretet.
A nemzetek közé üszköt dobott
A népirtó viszály véres keze,
Szilaj lánggal félelmetesen lobog
A felszított fajgyűlölet tüze.
Vén századunk, mint a vérben hunyó nap,
Rőt fényt komor viharfelhőkre vet…
Békítsd ki az őrjöngve tombolókat,
Megváltó égi szeretet.
Lábunk előtt kettéhasadt a föld,
Sötéten ásít a rémes torok,
Bősz hangzavar sír, átkoz és üvölt,
Alant a mélység forr és sustorog,
Kél a vörös rém, a mely minden oltárt,
Hitet, hazát romlással fenyeget…
A kénköves pokolnak zárd be torkát,
Megváltó égi szeretet.
Óh égi fény, tekints le ránk, tekints!
Töröld a könnyet, csillapítsd a jajt.
Váltsd meg a bűntől s átoktól megint
Az önmagát emésztő földi fajt.
Ragyogjon fel mindenható világod,
Mint egykor rég, a szent jászol felett,
S az ó helyén teremts új, szebb világot,
Megváltó égi szeretet.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: