Sík Sándor – A Mindennevű

Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Nazianszi Szent Gergely

I.
Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Mindenarcú, hogyan tapintsalak?
Mindenszívű, hogyan szeresselek?

II.
Titkosrendőr, polgári ruhában,
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán,
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt,
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver,
Állán bozontos álszakáll:
Mint az árnyék, mint a gond,
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, –
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják,
Családi körbe, hivatalba,
Moziba is, a bársonyos homályba,
Vagy kettesben az espresso kerek asztalához
Egy forró feketére, – akárhová,
De mint az árnyék, mint a gond,
Mögötte jár.
Van.
És várja a percet, amely megállapíttatott,
S lecsap könyörtelenül,
Mint fölemelt marok a légyre
S amaz ott marad, – összelapítva,
Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem
Kajlahátú bölcsek,
Szorongó szentek, vaksi jámborok.
Ám amikor az utca zuhogó tömegében
Már olyan egyedül vagyok,
Mint erdőben a gyermek
S ólomtuskók a lábaim,
Már-már leülök a járdaszélre,
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus,
Ilyenkor némán elmész előttem,
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel,
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel,
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben –
Odamelegszik rám a szemed.
Cinkos tekintet ez,
Csak ennyit mond:
Hiszen tudod!
Rabló mosolyog rablótársra így,
Vagy indiánra indián,
Amikor a gyerekek játszanak
És a semmire-se-jó felnőttek között
Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit,
Csak én tudom: a térdem tudja,
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát,
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint:
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

III.
Máskor meg a villamoson:
Függök a fogódzó kötélen,
Csak az összepréselt embertestek tartanak,
Izzadt szemem sóvárogva pislog
Egy-egy elfoglalt szék felé:
Egyszercsak fölkelsz a helyedről
(Kigombolt ingű, húszéves fiú),
A könyvet, amit olvastál, összecsapod
És T e s s é k ! mondod ismerős mosollyal.

IV.
A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.

Guggoltál a sétatéren
És házakat építettél
Homokból és hulladékból.
Fölnéztél rám a földrül
Huncutkás mosollyal:
„Látod, mit építek?
Máskor mást építettem,
Naprendszert és csigabiga-házat.
Építeni jó.
Gyere, építsünk együtt!”
És én melléd telepedtem a földre,
Te pedig megfogtad a kezem
És vezetted,
És betűket írtunk a homokba.

V.
A minap egy kutya jött be a szobába,
Egyenesen hozzám.
A térdemre tette szelíden
Az első lábát.
És fölnézett rám szelíden:
„Nem lehetnél hűségesebb?
Én mindvégig hűséges vagyok.”
Le kellett sütnöm a szememet
És majdnem hangosan kimondtam
A szentpéteri szót:
„Menj ki tőlem Uram”
De Te jobban tudod, mit gondolok.
És nem mentél ki tőlem.

VI.
Ablakomat megkoccantja a szél.
Értem: sétálni hívsz. Megyek.

VII.
Fuvoláz felettem a lomb.
Altass el engem.

VIII.
Szeszélyes az erdei ösvény.
Jöttem utánad.
A patak vize csillan.
Térdelve hajlok fölébed.
Oltsd el szomjúságomat.

IX.
Egy ember nagyon kiabált.
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú,
Sikerült neki minden,
Csak az élete nem.)
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután:
„Hol van az Isten?
Még sohasem láttam az Istent,
Ki látta?”
Mit tehettem szegénnyel?
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát.
Sírt.

X.
Tegnap egy ember állított be hozzám
És bizalmasan közölte velem,
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra
Ítélet van kimondva rám.
Az értesülés megbízható helyről származik,
És jó lenne, ha megfontolnám,
Kár volna értem.
Annál is inkább, mert csak rajtam áll
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem,
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.

Nem szóltam semmit.
Hallgatva ültünk.

Aztán megszólalt újra:

Hogy úgy-e voltaképpen
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak.
Csak úgy mondom, hogy mondjam.

Megint nem szóltam semmit.
Hallgattunk megint.

Aztán megszólalt harmadszor is:
Hogy vajon látlak-e most is?
„Igen, feleltem,
A szemedben, felebarátom.”

Még egy darabig ültünk egymás mellett
És hallgattunk.
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk
És elváltunk, két jóbarát.

XI.
Álmodtam. Széken ültem,
Elnök voltam a könyvek kongresszusán,
A könyvek ezre körülöttem ült,
Mint Niceában a szakállas atyák.

Az egyik mondta: „Messze az Isten, a hetedik égben,
Az angyalok és démiurgoszok között.”
– „Helyes, mondottam, de kevés!”
A másik mondta: „Közel az Isten, az emberi szívben,
Csak ott találod.”
– „Helyes, mondottam, de kevés!”
A harmadik: „A természet az Isten,
A lények végtelen során
Bontja ki végtelen magát.”
– „Szép, szép! feleltem, de kevés!”
A negyedik: „A nép az Isten
A történelemben fejtőzik ki egyre.”
– „Kevés, kevés!”
Az ötödik: „A minden az Isten,
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.”
– „Nem elég, nem elég!”
A hatodik a semmiről beszélt,
A hetedik számokat recitált,
A nyolcadik a moszkvai Confessiót,
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt
És a tizedik Einstein evangéliumát.
És még sokan, sokfélét és sokáig
És minden egyes más nyelven beszélt.
És én csak kiáltoztam egyre:
– „Kevés! kevés! nagyon kevés!”

És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő,
És a tekercsek összeálltak
És torony akart lenni belőlük,
Mint ama régi, Szennár mezején.
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek,
És másztak és sürögtek
Izzadtan, izgatottan,
Fölfelé, fölfelé
Mint Himalája fejének a hangyák.

És már éppen fel akartam egyenesedni a székben
És igazságot tenni,
De fölébredtem.
Éjszaka volt.
Éjszaka voltál.

XII.
Könyv a térdemen,
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel:
Ablak a Végtelenbe.
Itt ülsz az ablakban, mellettem
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod
És szertehajtod, egyre sebesebben,
És összefogod, egyre szorosabban,
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok
Miriárdokszor miriárdjait.
Fölemeled a karodat,
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében,
Leejted karodat,
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében.
És eltűnök én is; elpihenek én is
Árján az Ütemnek,
Amely innen, térdeimről
Mozgatja a Mindent.

XIII.
Mezítlábas asszony az országúton.
Kenyeret visz, abroszba kötve.
Szép kerek gyürkés cipót.
Teli a levegő kenyérillattal.
Teli a lelkem illatoddal.

XIV.
Ma volt a legnehezebb.
Tükörbe néztem, úgy esett,
S Te onnan néztél vissza rám.
És belém állt az értetlen csodálkozás:
De, Uram, ezt az ötletet!
De, Uram, tisztesség ne essék szólván,
Jobbnak gondoltam az ízlésedet!
Akaratlanul a fejemet csóváltam,
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is.
És akkor elszégyelltem magamat:
Eszembejutott barátom, a professzor,
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt,
Valami fertelmes férget boncolgatott
És látván arcomon az undort,
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal:
„Mit tudod te, szegény laikus,
Hogy, milyen csodálatos ez!”
Igen, Uram, – mit tudom én?
Mit tudok én!?
Mire visszatettem a tükröt a fiókba,
Hangosan nevettem.

XV.
Este van.
Elment az utolsó látogató.
A folyosón lecsavartam a villanyt.
Itt vagyok.
Szokott helyeden,
A kis támlátlan széken,
Az ajtó és az üveges szekrény között,
Ülsz és vársz.
Egyedül vagyunk.
Leeresztem az ablak függönyét.
Így, most segíts egymásba néznünk.
És holnap reggel,
Harmadik harangszóra,
Megtöröm a Kenyeret.

Nagyon tetszik, megosztom másokkal is!

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás