Szembe veled a tágas kert
minden fája levetkezett,
zöld dézsában a leándert
őrzi még egy csonka szonett,
Íme, az ötödik évszak
ötven éve, csak alkalom,
a messzeség peremén vagy,
tündöklő napfény a havon.
Tanúságtételre innen
az Úr bármikor szólíthat
kitérni előle nincsen
esélyed -, mindenütt te vagy.
Árnyékod méri, rád tekint,
önzésednek most ad teret.
Lehetsz fölvillanó fény megint.
Lehetsz lesújtó döbbenet.