Garai Gábor – Parainézis

Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj
azért, hogy megrokkantál, kisfiam,
kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan,
s bicegni fogsz már bizonnyal halálig…

…Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk
kacsákat nézni, mellettem tipegtél
előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl,
s mikor megint letettelek a földre,
összerogytál, már nem tartott a lábad;
rémülten fogtam tüzes homlokod,
te sírtál, émelyegtél, – s én motyogtam:
jaj, ha utolért az a béna-kórság!

…Nem idézem tovább a szörnyű emlék
részleteit, elég, hogy így esett:
te sínyled azt, hogy van némely dolog,
miben a sors kifog az emberen még.
Ezt tudd, – de soha ne nyugodj bele!
S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel,
s a táncolókat te csak bámulod majd,
ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra:
ép jobblábat én, hiába, tenéked
nem adhatok – de szárnyakat igen:
alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet!
S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen
a fenntartó közösség közegében.

1958

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát. Felhasználási feltételek és Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás