A gyermekkor boldog karácsonyfája
a szívünkből a mennyekig ragyog,
és az egész nagy család körbeállja,
mint bolygók az éltető csillagot.
Mondd, szerteszét szóródnunk miért kellett,
s miért árnyal arcunkon a halál?
Mért nem írhatok olyan fáról verset,
amit az egész család körbeáll?
Gyűlnek köztünk mezők, utak, határok,
nincs erőnk győzni az idő felett,
hiába őrzünk annyi közös álmot,
ha postán küldjük a szeretetet
egymásnak, valódi ölelés helyett,
a régi, nagy karácsonyfa alatt,
ahol a megváltó hitek születtek,
hogy együtt túléljük a gondokat.
Kint a világ fehér csodákba dermed.
Minden sóhajunk csillagot terem,
amig fájdalmunk lehel bele lelket:
velünk szakad szerte a végtelen.
De bent a lélek titkos melegében
összetartásunk jelképe a fa,
amit cipelünk minden űzetésben,
mert világ-családunk karácsonya
ölelkezik benne a vesztés ellen,
és űrök távlatait éri át.
A szeretet olyan legyőzhetetlen:
benne tisztul ünneppé a világ.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: