Si fractus illabatur orbis –
Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földredördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.
Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajjokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.
Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.
Megszázszorozva minden szörnyű látást.
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.
S a minden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké.
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké…
Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.
Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!
Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?
Nem úgy, erős Uram, fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy, ha lábam tántorog –
Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótalan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.
Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljük a szent, új életet.
Nagyon tetszik, követlek máshol is: