Ki rémített meg, életem?
Ki lódított meg úgy, hogy annyi
iram-fogó hágó után
ilyen szédülten tudsz rohanni?
Futsz, mint a sziklakő, melyet
tavak felett, köves tetőkön
kamaszkedvünk elinditott
mélységre dőlt vadlegelőkön.
Hajrá! tompán kondult a gyep
a súlyos léptű indulástól.
Indul a kő! Hahó, vigyázz:
szökj el előle, kicsi pásztor.
Szökj el, virág. – Vakon tiport
kosborokon, bábakalácson,
aztán magasra megszökött
egy áfonyás vakondturáson.
Aranytüzes gyík földbe bú,
hószín csiperkék meglapulnak.
Fogoly riad, s hogy nevetem
rémületét a hosszu nyúlnak.
Hajrá, be gyönyörű roham!
Freccsenve most társkőbe csattan.
De már süvöltve búg tovább,
zengeti búgását a katlan.
Reccsen a gally, ahogy beront
virágesős galagonyásba.
A ciher felett óriás
félkereket vet rohanása.
A mélység kősziklás falán
kirobban még fekete körben.
Vad loccsanása csúcsig ér
és eltűnik a tört tükörben.
Ki lódított meg, életem?
S kinek lehet mámor, hogy annyi
lihegtető hágóm után
a mély felé így tudsz zuhanni?
Nagyon tetszik, követlek máshol is: