Hogy ismerjük- e eléggé azt az 1921. november 27-én született, és mindössze 60 évet megélt Pilinszky Jánost, akinek még életében három rangos díj is jutott, arra nem mernék határozott igennel válaszolni. A Nyugatosok nemzedékének egyik meghatározó alakja, több, hajdani kiadvány, úgy, mint a Vigiliák, az Élet, az Ezüstök és az Új ember adott helyt és terjedelmet írásainak.
Pilinszky János igencsak ismerte az életet, és mint ilyen, igencsak jól is írt majd mindenről ami az elmúlt, – általam vízválasztónak is mondott- évszázad ilyen – olyan vonatkozásait illeti. Vízválasztó, képletesen szólva, mert a mostaniban, a XXI. században már szinte semmi sem olyan, mint amilyen volt, és megkockáztatom, hogy talán már nem is lesz az.
Katolikus költőként – íróként gondolkodott, írják róla az őt nálamnál jobban ismerők. Amit tudok: írt passiót, és epigrammát, lélekboncolást, lírai hangvételű írásokat, drámát, esszét, verset, prózát szépen, közérthetően. Mindent felsorolni, azt hiszem, igen sok magyar-irodalomóra szükségeltetne..!
Családfáját nézegetve, igencsak sokféle vérkeveredés az övé! Felmenői között vannak elnémetesedett franciák és elmagyarosodott lengyelek, állítom, külön élmény kicsit kutakodni a felmenői között! Pilinszky János édes szülei sem akárkik! Mérnöki végzettségű apja, amúgy még jog-doktori címet is magáénak tudhat, mint ilyen kerül ki az első világháború harcmezejére. Ott szerzett sebesüléseiből gyógyulgat valahol egy tábori kórháznak is mondott létesítményben, amikor megismer egy önkéntes hadi ápolónőt, Baitz Veronikát, akivel a későbbiekben házasságot is köt.
Annak a gyászos emlékű háborúnak a befejezése után telepednek meg Budapesten, valahol egy belvárosi bérházban. A fáma elég szigorú apai nevelésről szól azokból a gyerekkori évekből, de hát akkor még más elvek mentén nevelték az apák a fiaikat, mint manapság…
A pesti piaristák gimnáziumában múlik el ifjabb Pilinszky János életéből bő 8 esztendő 1931 és 1939 között. Amit biztosan tudunk: 14 évesen kezd el verseket faragni. Hogy boldog békeidők voltak-e azok az évek minden magyar ember számára, arra, ha csak lehet, most kihagyjuk a választ…
Hogy mennyire volt hatással a további életszemléletére annak a másodikos gimnazistának a kétszer is elolvasott Dosztojevszkij regény, a Megalázottak és megszomorítottak, azt ma már pontosan megítélni vagy megmondani nem lehet, de sejteni igen!
Az viszont tény, hogy szinte egész életében érdekelték az emberi sorsok nehezebb pillanatai, stációi, amelyekből neki is kijutott jó néhányszor. Ezek egyike volt egy serdülőkori barlang-kaland valahol Solymáron, amikor is az általuk nem ismert barlangba minden óvintézkedés nélkül bementek és eltévedtek…
Elmondása szerint az a barlangbeli érzés élete végéig elkísérte. Talán nem csak nekem sokatmondó adalék: a bent rekedt társaság Pilinszky javaslatára a koromsötétben verseket szavalt… Ha iskolatársainak a visszaemlékezései helytállóak, akkor azok a háború előtti évek igencsak meghatározóak voltak az amúgy, szépre – jóra fogékony Pilinszky irodalmi irányultságára. Kedvenc írói, költői közé sorolják Arany Jánost, Ady Endrét, József Attilát, a francia Baudelaire-t, és hát a titánok titánját, Homéroszt az ő hallhatatlan művével az Iliásszal együtt.
A folytatás már a Pázmány Péter Tudományegyetem, ahol több szak előadásait is hallgatja, amit aztán a háború miatti, eléggé zűrös körülmények és lehetőségek közepette fejez be 1944-ben. Ugyanazon év novemberében az ő harctéri behívóját is kikézbesítik, és innentől fogva megismeri a magyar élet egy másik, addig ismeretlen oldalát. Testben és lélekben kicsit megroggyanva lát majd bele a német lágerek világába, ami nem akármilyen élmény és megtapasztalás lehetett annak az amúgy huszonéves, érzékeny lelkületű fiatalembernek. ‘45 őszére keveredik haza, és talál egy új világot Magyarországon és annak fővárosában, Budapesten.
1948 végéig nagyobb megkötések nélkül ír, szerkeszt, publikál, ‘47-ben még díjat is kap, sőt még olasz földre is eljut pár hónapra, viszont 1949-ben tiltó listára kerül a publikálást illetően, mint annyian sokan. Magánélete se túl szerencsésen alakul. Az ötvenes évek közepe felé vesz feleségül egy festegető hölgyet, Márkus Annát, de a frigy rövid életűnek bizonyul, elválnak. Érdekes módon, élete 1956 után terelődik viszonylag normális mederbe… Lektorál a Magvető kiadónál, majd rendszeresen dolgozik az Új ember nevű, katolikus lapnál, ahol állandóan publikál is saját írásaiból. És…utazik!
Beutazza a nyugati világot, még Amerikát is. A szerelem, ami a költői-írói vénájára is hatással lesz, még kétszer legyinti meg. Először egy német vallástörténész, bizonyos Jutta képében, ekkor költői énje ismét erőre kap. Munkásságát illetően még kétszer éri hivatalos elismerés: egy József Attila – díj 1971- ben, és a Kossuth – díj 1980-ban.
És infarktusból is kettő jutott Pilinszky Jánosnak, amelyikből a második már végzetes lett. De valamennyivel előtte még boldog volt, és szerelmes, Párizsban egy francia asszonyba, Ingridbe, akivel nem túl sokkal a halála előtt még házasságot is kötött. Bizony ez is érdekes és megírni való téma lehetne egy ráérős tollforgatónak. A „kaszás” váratlanul és hívatlanul kocogott be Pilinszky János ablakán 1981 május 27-én. És nyolc nap múlva már a Farkasréti temetőben hulltak a göröngyök Pilinszky János koporsójára, először kézből, kezekből majd lapáttal, miután igen szép szavú méltatások hangzottak el, neki is címezve…
Aztán, mint ahogy régi szokás nálunk, magyaroknál, holtak a holtakkal, az élők meg az élőkkel…!
Fakulnak az emlékek és ritkulnak, vagy teljesen elmaradnak a megemlékezések, esete válogatja. És a könyvtárak polcairól is…ennek akár utána is lehet nézni, egyre kevesebbszer kérnek, vagy vesznek le Pilinszky – kötetet, akár versben, akár prózában. Pedig van belőlük rendesen, ahol még van, kezdve a Trapéz és korláttól, hosszú ám a sor a Csönd és közelségig! De mint mondám, levenni, csak ritkán és kevesen! Minduntalan felbukkan egy kérdés: vajon miért?
Kocsordi Nagy Béla