Bajza József – Őszi dal

Köd borong; száll a daruZúgva fenn az égen;Száll s meleg hazát keresDéli messzeségen;Néki ott virít a hon,Hol nincs tél az ormokon. Sárga a virágbokor,A lomb hervadandó;A mit látsz, oh föld fia,Hamvatag, mulandó.Gyarló létből a kebelJobb hazába esdekel. Szív, beteg szív, itt az ősz;Lombjaid lehulltak,S többé földileg nekedŐk ki nem virúlnak;De ne szálljon bú reád:Lelsz te … Olvass tovább

Sárosi Árpád – Ezüst kapu

Várt már, a végső élet-állomás.Nem volt szava komoly marasztalásra.Ki menni készül, itt e partokonMi kedves néki, mindenét elássa. Alattam vizek békés mélyei.Podgyászom nem sok, ócska, csonka nóták,Hervadt nyarak fakó emlékei,Egy vágy, amelyből sosem lett valóság. Hajómra vártam. Az ezüst kapuAz örök-utnak szárnyait kitárta:Hagyj visszanézni, aki hiva-hivsz,Csak még egyszer, a ködbe hullt világba. S te összefogtad … Olvass tovább

Endrődi Sándor – Árva madár

Árva madár tévelyeg a magasban –Én istenem, beh magamra maradtam!Sivatag lett nekem ez a szép világ,Beborulva látom minden csillagát. Hol vagytok ti boldog álmok, víg napok?Csüggedt lelkem romok között andalog,Magam is rom! – Kiket egykor szerettem:Bús árnyakként suhannak el felettem. Vészes éjjel villám csapkod a romra –Mintha néha még lelkem is ragyogna:Lángba borul egy-egy emlék … Olvass tovább

Rudnyánszky Gyula – Isten áldása

Bármit cselekszünk, hasztalan, –Csak múló percnek épül;És eltűnik majd nyomtalanIsten áldása nélkül! Ki jóra ösztönöz, segít,Ki mindnyájunknak atyja,Munkáink apró köveitSzilárdan összetartja. A jó Isten megszenteliA kezdetet s a végetSzívünk virággal lesz teli,Ha az ő napja éltet. De bármi épül, hasztalan,Csak múló percnek épül;És el fog tűnni nyomtalanIsten áldása nélkül.

Szabolcska Mihály – Ünnepnapok

A szeretet az én vallásom.A jótétel az imádságom.Ha mikor egy csöpp jót tettem:Ünnep van aznap a szívemben! Nem építem az üdvösségem,Vakhitû, pogány gyûlölségen,Sem égi, földi boldogságom:Ember csinálta szûk dogmákon! Célom e gyarló, földi testbenMegállni minél emberebben.S úgy osztani be életútam?:Ahogy Krisztustól tanultam. Megnyugodni a jó Istenben,Ki mindig jóra vezérel engem.S legfõképp egyre törekedni:Mindenkit testvérként szeretni! … Olvass tovább

Gégény István – El nem mondott ima

Fáj, hogy nem szólhatok.Bár mondtam volna ezernyi szép gondolatot,Mégis itt ülök szavaim börtönébe zárva,Süket csendet hallgatok. Fáj, mert adni vágytam,Helyette most én kapok.Mégsem bánom már, hogy így lett,Hisz oly gyakran hiába szólalok. Mert az igazi fohász nem az ajkakon,Benn a szívben fakad.Nem száll tova szép szavakon,Örökre bensõm kincse marad. Szállni tanul a lelkem,Szólni a szám,Közben … Olvass tovább

Endrődi Sándor – Kövessük Őt

Nincs nála istenibb lény a világon,Nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,Kövessük Őt! Nagy lelkéből a jóság fénye áradS napként világít minden bú elõtt.Egész valója irgalom, bocsánat.Kövessük Őt! Hittel hajol le Lázár nyomorához,Magához emeli a szenvedőt,Vérző igaznak igaz könnyet áldoz?Kövessük Őt! Előtte nincs különbség. Ember: ember.A szívet nézi, a rejtett redõt.Keze csak áld, csak … Olvass tovább

Endrődi Sándor – A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.Istent, szülőföldet, hazát.Kinek lelkében nincs szeretet:Az élete csupa pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell.Nyíló virágot, kék eget,Minden koldusnál százszor koldusabb,Ki senkit, semmit nem szeret. Valakit, valamit szeretni kell.Jók vagyunk, ha szeretünk.Az Isten a szeretet tüzétSzövet nélkül adta nekünk. Valakit, valamit szeretni kell.Hogy szívünk boldogabb legyen,Kivert kutyánál is gazdátlanabbAz ember, hogyha szívtelen. Valakit, valamit … Olvass tovább

Áprily Lajos – Rohan a kő

Ki rémített meg, életem?Ki lódított meg úgy, hogy annyiiram-fogó hágó utánilyen szédülten tudsz rohanni? Futsz, mint a sziklakő, melyettavak felett, köves tetőkönkamaszkedvünk elinditottmélységre dőlt vadlegelőkön.Hajrá! tompán kondult a gyepa súlyos léptű indulástól.Indul a kő! Hahó, vigyázz:szökj el előle, kicsi pásztor.Szökj el, virág. – Vakon tiportkosborokon, bábakalácson,aztán magasra megszököttegy áfonyás vakondturáson.Aranytüzes gyík földbe bú,hószín csiperkék meglapulnak.Fogoly … Olvass tovább

Ifj. Bartha Sándor – Elfáradtunk?

Még távol a csúcs.
Még nagyon messze.
Ködfoszlányok és felhők fedte,
messzi csúcs.
Ólomléptekkel, kőnehéz szívekkel
araszolunk felé,
s míg magunknak bíztatón suttogunk:
menni, menni kell!
Egyre ritkábban emeljük fel tekintetünk,
s megadón valljuk be:
tovább már egy lépést sem tehetünk.
Mert oly távol még a csúcs.
Olyan sokat kell addig még küzdeni.
Öregszünk, gyengülünk,
s homályosuló szemünk
már nem egészen tisztán látja a célt,
azt a messzi-messzi célt.
Ami talán már nem is a célunk,
amiért már nem is olyan jó közdeni,
amit már nem is annyira akarunk,
s amivel már nem is érdemes időt tölteni.
 
Így araszolunk, töpörödött lelki csúcsokon,
míg vérszomlyas, kárörvendő,
Lucifert szolgáló ‘angyalok’
fülünkbe súgják:
Ó nem, nem a csúcsokon,
ott lent van igazán az élet,
ott alant lehet mindent megtalálni,
a völgyben, a hűs patakok mentén,
széltől védetten ott kell neked pihenni.
Nincsenek ott gondok és
nem kell közdeni,
ó, hagyd e bárgyú vágyat,
a folyton felemelkedését,
hisz úgy is túl messze a csúcs!
 
Valóban, messze van.
Verejték hull alá a homlokunkról,
ahogy botrányköveket kerülgetve lépkedünk.
Mindenféle szél csapdossa arcunkat,
mennyire nehéz, de mást nem tehetünk.
Könyörgünk, kérünk,
imáinkkal döngetjük égi ajtaid, Istenünk:
Ó segíts, segíts magasba jutni,
oda, a csúcsok közelébe,
fel, minél fennebb, hogy egykor majd
trónod elébe állhasson a néped.
Ha szélverten, szakadtan is,
de győzelemmel,
s feltelve Tőled áradó,
örökéletet adó kegyelemmel.
 
Ó, ha látjuk már a célt,
akkor nincs is oly távol.
A távol is közel van,
és nem a ködfátyol,
nem a kísértő látható-hallható csupán,
hanem látni Téged,
érezni a Lényed,
tudni azt, hogy mellettünk harcolsz,
s megfogni erős, átszegzett kezed,
s úgy indulni újra meg újra el
a távoli csúcsok felé.
 
A menny felé.