Az év legboldogabb napja, a sokak által várt, az izgatott készülődéssel megelőzött: karácsony. Az ünnep, amikor a szeretet univerzális ereje kerül előtérbe, s az adás örömének hódolva hirtelen nem az „én” kerül középpontba.
Elvileg erről szól a karácsony, erről szól a Szenteste, s a rá következő két nap. A család, szerettek, barátok körében eltöltött mézédes pillanatokról. A közös, feledhetetlen élményekről. A karácsonyi versekkel zengett templomokról, s az örömben úszó szív-egységekről. Elvileg.
Gyakorlatilag, azonban sokan magányosak. Sokan nem kapnak semmit, még egy csendes köszöntést sem. Nem véletlen, hogy az egyedül élő, lelkileg elhagyatott emberek számára ez az esztendő egyik legmegpróbálóbb időszaka. Mert ilyenkor szinte szembesítve vannak azzal, ami számukra is a legfájóbb, hogy egyedül vannak… Hogy nincs sem családi vacsora, sem diós bejgli, sem ajándék a fa alatt. Nincs más, csak a sötétség, s a mindent kitöltő, s ezáltal mindent semmissé változtató: magány.
Ezt tudnunk kell. És látnunk kell azt is, hogy a karácsony gazdasági szemfényvesztése csak erősíti ezeket az elhangolt hangokat a néma szívekben. A hír, azonban mindenkinek szól: tehetünk ez ellen! Lehetünk hirdetői, pásztorai, postásai a karácsony üzenetének. Lehetünk mi, a mások szívében megszülető kis Jézus.
Önzetlenül adni – a világ legfelemelőbb tette. Nem baj, ha nem tudunk kézzel fogható dologgal szolgálni embertársainknak. Adjuk azt, ami nekünk is van, s amely őszintén belőlünk fakad: a szeretetet, egy öleléssel társítva, s esetleg néhány sor karácsonyi verset, idézetet, gondolatot.
Pillanatok alatt megidézhető, megtestesíthető így mindaz, melyre ebben az időszakban (is) várnak, vágynak az emberek…