A válasz meglehetősen sokoldalú. Ugyanakkor nem is biztos, hogy most a jelenlegi, zűrzavaros világban épp ez a legégetőbb kérdés, hogy helye van-e mindennapjainkban Istennek, vagy a Hozzá, Róla írt verseknek?
Adnak-e valami pluszt? Divatosan fogalmazva: feltöltenek-e pozitív energiával, lehangolnak vagy éppenséggel felháborítanak, hogy ebben a racionalitástól és tudatosságtól bűzlő világban semmi helye egy megfoghatatlan, bebizonyíthatatlan valaminek, amit Istennek nevezünk?
Ezek a felvetődő kérdések természetesen nem újkeletűek, és a válaszukat sem a vakhitben kell keresni, tény azonban, hogy a magyar irodalom szülte istenes versek írói is átestek ezeken a kétségeken, amikor feltört bennük a megállíthatatlan gondolat, amit szavakkal értelmezhető formába tereltek, mindez végül versként manifesztálódott. A versszerető ember legnagyobb örömére.
A magyar költők istenes verseiben sok mindenre bukkanhatunk, a kételkedéstől a teljes elfogadásig hosszú út vezet, ahogyan mi egyszerű halandók is bármikor ráléphetünk az istenkereső útra. Ezen végig menni pedig nem egy „leányálom”, hisz számos olyan akadályt kell leküzdenünk, amit saját egónk gördít elénk, vagy épp a körülmények „véletlen” együttállása miatt érezzük annak.
Ha épp feladni készülünk az úton való járást, akkor kell szemezgetni az istenes versek között, és rájövünk, hogy Ady Endre, Reményik Sándor vagy Dsida Jenő több emberöltővel ezelőtt is hasonló „problémákkal” és „blokkokkal” küzdött, ha istenkeresésről volt szó.
Annyi különbséggel, hogy ők a pillanatnyi érzéseket olyan istenes versekbe tudták önteni, ami számunkra még most is aktuális, tudunk belőle erőt, gyengeséget, hitet, állhatatosságot meríteni!